– Most megkapod a magadét! – kiáltotta Norik édesanyja, majd megragadott egy párnát, és elhajította. Apjának nem maradt lehetősége védekezni, mert hátulról fejen találta egy újabb, kézzel hímzett darab. Senki sem állt ott, a tárgy maga döntött úgy, a levegőbe ugrik, és hozzávágódik valakihez. Ez lehetett az egyetlen logikus magyarázat, hiszen a szülei nagyon komolyan megértették vele még évekkel ezelőtt, hogy tilos varázsolni. Annak mindig ára van, ami nagy, komoly és fájdalmas, ezért sosem próbálta.

Aznap hajnalban még mindig a párnán járt az esze. Forgolódott az ágyában, és hallgatta apja horkolását, ami könnyen áthallatszódott a papírvékony falakon. Azt remélte, ez segít elterelni a gondolatait. Például, ha azon agyal, mennyire zavaró, és könnyebb lenne teljes csendben elszundítani, kevesebbet rágódna a maguktól levegőbe repülő tárgyakon. Vajon a párnát zavarta, hogy reggel titokban beletörölte a kezét, miközben elmajszolta a csokoládét, amit meg sem ehetett volna? Ez a bosszúja?

Éppen elszenderedett, amikor kivágódott a szobájának ajtaja. Egy idegen, símaszkos férfi rontott be a kezében fegyverrel. Norik felsikoltott, felült, de felállni nem mert. Félelmében megdermedt az ágyában, az agya leblokkolt. Döbbenten pislogott, majd néhány másodperc múlva visszaszerezte egyetlen pillalantra a lélekjelenlétét, és a szüleiért kiáltott. Semmi. Mi történt velük. Bántották őket? Ez a büntetés, amiért csokit evett?

A férfi minden szó nélkül megragadta a karját, és kirángatta az ágyból. Norik nyüszítve követte a nappaliba. A kanapé előtt térdelt az anyja és az apja, egy nő, és egy férfi fegyvert fogott rájuk. A torka köré fonódott a félelem. Fusson el? Innen van a legtávolabb a bejárati ajtó, mire odaér, a felnőttek elkapják. És a szülei? Nem, nem hagyhatja itt őket.

– Ne! – sikította. – Ne bántsátok őket! Kérlek, kérlek, kérlek!

Zokogni kezdett. Az apja sokszor mondta, hogy az erős fiúk bátrak, és nem sírnak. Az emberek utálják őket, így sosem lehetnek gyengék. Miért? Ugyan úgy néztek ki, mint ők! Miben különböztek tőlük? Semmiben! Ez igazságtalanság!

– Én csináltam, ne bántsák őket, kérem! Miattam repült a párna.

A maszkosok összenéztek, és nevetni kezdtek.

– Te voltál, kis egérke? – károgta a nő, miközben közelebb sétált hozzá. Lehajolt, belemarkolt Norik hajába, és felrántotta a fejét. A fiú feljajdult. Mocorgott, hátha a nő elengedi, de túl erős volt. Nem ment. – Ha te csináltad, az jön valahonnan, he? A szüleidtől örökölted, nem?

– Veletek megyek! – motyogta két szipogás között. – Hagyjátok őket békén.

Norik apja mondani akart valamit, de az előtte álló maszkos a fegyverrel pofon vágta. A férfi hátraesett, és véres fejjel elterült a földön. Norik az és anyja egyszerre sikított fel. Amikor megmozdultak, a vadászok eléjük álltak.

– Jó lenne az új projektbe, nem? – kérdezte a férfi, aki kirángatta az ágyából.

– Ez? – horkant fel a nő.

– Ha önként vállalja, még jobb. Fiatal, lehet, ez a kulcs a megtisztításhoz. Ha megmarad…

– Ne szórakozzatok velem! – kiáltott fel. – Elengedi őket? Mi a picsáért csináltuk ezt az egészet akkor?
A férfi karon ragadta a nőt, és előre vonszolta. Valamit veszekedtek, Norik nem értette tisztán. Valószínűleg rajta. Remegni kezdett, amikor újra az apjára és az anyjára nézett. Ez az ő hibája. Ha szót fogad…

Legközelebb mindig azt csinálja majd, amit mondanak.
A vadászok visszatértek, megfogták, és az ajtó felé rángatták. A fiú rettegve nézett az apjára és az anyjára. Félelmében egyre jobban összeszorította az öklét, de belátta, hogy most nincs más választása.

A férfi hirtelen megállt, és közelebb hajolt hozzá.

– Gratulálok kölyök. Te leszel az új kísérleti alanyunk. A szüleid addig életben maradnak, amíg jól viselkedsz. Képes vagy szó fogadni?

Norik szíve hevesen kalapált, de reszkető hangon válaszolt.

– Igen.

A férfi arcára gonosz, féloldalas mosoly húzódott.
– Remek. Ha meghalsz, megszöksz, vagy nem vagy hasznunkra, végük. Ajánlom, hogy nagyon hasznos kis egérke legyél, megértetted?

A fiú gyorsan bólintott, miközben kifelé haladva egyre távolabb került a családjától.