Deva nyugtalanul lebegett az Arkánum négy méter magas, díszes ajtaja előtt. A hatalmas, barokk épület falai hideg, elutasító aurát árasztottak. Tudta, hogy halálszellemként tilos itt lennie, de olyan régen látta Omkot, a kedvenc sorsszellemét! Mindig csak a munka, gyilkolás, halandók életének jobbá tétele… Az örök kötelesség. Hol marad a pihenés, a móka? Talán a barátnője megértené.
Ahogy besurrant a fehér, díszes terembe, úgy érezte, az épület végtelen mennyezete közeledik felé. Ha felnézett rá, a plafon mégis a helyén állt unalmas mozdulatlanságban. A falak dölni kezdtek, a tér csökkent, a légnyomás nőtt, forró levegő csapta homlokon. Lenézett, és a márványpadló eltűnt alóla. Szellemek nem esnek le, szellemek nem esnek le, emlékeztette magát.
Előre suhant. Arany színű szálak bukkantak fel a semmiből, beléjük akadt és felcsavarodott. Megpróbálta kirántani a kezét, de még jobban szorították. Hírtelen mérezte, hogy az egyik elpattant. A sorsfonat recsegve szakadt, a vége húrként visszacsapott, és arcon vágta. Deva feljajjdult, és összeszorította a szemét. Amikor kinyitotta, látta, amint a szál másik fele szétmállik a levegőben.
Ajajj. Ezért nagyon ki fog kapni. Tudta, hogy hatalmas hibát követett el. Talán mégsem kellett volna idejönnie. Félt Omk haragjától, nem akarta szégyenbe hozni a barátnőjét, de talán jobban aggasztotta az, amit tett szegény halandó jövőjével.
Az Arkánum fehér falai vörössé változtak, éles sípolás vágott Deva fülébe. A mágikus hangtól szédülni kezdett. A termet elözönlötték a sorsszellemek. Deva éjfekete lelkéhez képest ragyogtak. A fehér és arany tündöklésük mellett minden, az ablakokból beáradó fény feleslegesnek tűnt. A lány felnézett, és kínosan rájuk vigyorgott.
– Deva? – hallotta meg végre az ismerős hangot.
– Csak egy halálszellem – kiáltotta hátra Omk. – Megoldom.
A szellemek szótlanul eltűntek, kettesben maradtak a vörösen izzó térben. Omk csípőre tette a kezét, és megcsóválta a fejét.
– Deva, tudod, hogy mekkora bajt okoztál? Ez a szál egy ember életét irányította! Most teljesen magára maradt mindenféle segítség nélkül. Mégis mit csinálsz itt?
A lány elsüllyedt szégyenében. Nem akarta ezt. Csak társaságra vágyott, meg egy kis mókára.
– Téged kerestelek – hunyta le a szemét egy pillanatra. – Ezek csak úgy itt teremtek.
– Mindig is itt voltak, csak nem látod őket.
– Most látom!
– Mert hozzájuk érsz.
Omk gondos óvatossággal lehámozta róla a fonatokat, amik szép lassan eltűntek a szeme elől. Az egyik ablakhoz rángatta Devát, majd visszasuhant középre, megérintette az elszakadt sorsszálat, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Ennek annyi. Megölted.
– Megöltem? – meredt ijedten barátnőjére.
– Meg.
– Bocsi. Foglalkozási ártalom – húzta el a száját a lány. – Menthető, ugye? Kérlek, segítek mindenben, jól viselkedek, betartom a szabályokat, esküszöm!
– Még nem tudom. Meg kell néznem közelebbről. Utána beszélgethetünk.
Deva csendben hátrálni kezdett. Omk átfogta a vállát, kilökte az ajtón, és egy legyintéssel bezárta az Arkánumot.